Bárcsak igaz volnál

Bárcsak igaz volnál

A ház nyikorogva kitáruló ajtaján egy vastag kardigánba bugyolált lány lépett ki. Sebtében összefogott, világosbarna színű haját könnyed mozdulattal hátra vetette a válla felett, és végignézett a tájon. Barátságos mosoly szökött az arcára, amint tekintete megállapodott a lábára felugráló aprócska, fekete kutyán.

Rosemary az állattal a nyomában a ház melletti összeeszkábált karám felé vette az irányt. Elhúzta a karám ajtajának a reteszét, és a kutyát maga mögött hagyva belépett a jószágok közé. Megvakargatta a játékosan szökdelő kecskék hátát, üdvözölte az elé szaladó tyúkokat. A karám szélén álló öblös teknőből egy vödörnyi vizet merített, majd megitatta az állatokat és kukoricát szórt eléjük. Miután mindet ellátta, a tyúkólba igyekezett. A szénával borított földről felkapta a viseltes, fonott kosarat, és óvatosan begyűjtötte a különféle helyeken fellelhető tojásokat, amiből ismét több akadt, mint amit fel tudott volna használni.

Amikor Rosemary mindennel végzett, visszament a házhoz, de mihelyst benyitott, orrát megcsapta a bor jellegzetes, savanykás szaga. A gyomra összerándult, ereiben megfagyott a vér, ahogy meghallotta a jól ismert, fülsértő horkolást. Nesztelenül lépkedett a konyhában, még véletlenül sem akarta felzargatni a férfit. A tojások felét kirakta az asztalra, a másik felét pedig kosarastul felmarkolta, és kiiszkolt az ajtón. (részlet)

***

Részlet a könyvből

“Amint a nap besütött a szobába, Noah nagyot nyújtózva gurult le az ágyról. Fájón felszisszent, ahogy az oldalába fúródott az éjjeli szekrény sarka. Értetlenül nézett körbe. Mélyet lélegzett az alkoholszagú, fülledt levegőből, és lassú mozdulattal mászott vissza az éjkék ágyneműk közé. Rég érezte magát ennyire másnaposnak. A feje hasogatott, a telefonjára érkező értesítések hangja bántotta a fülét. Szorosan a fejére húzta a takarót, lehunyta a szemét, azonban egyik sem segített abban, hogy az elméjébe ne kússzanak be a nyugtalanító gondolatok. Minduntalan Abigail vonagló, karcsú testét és az idegen férfi vágyakozó ábrázatát látta maga előtt. Kizártnak tartotta, hogy a fickó Abigail unokatestvére lett volna, ahogy azt is, hogy a múltkori, idősebb pasas pedig a nagybátyja. Túl sok volt a véletlen, a megmagyarázandó dolog, és Noah pontosan tudta, ezek mind-mind intő jelek.

Amikor annak idején fáradtan hazaesett, Poppyt félreérthetetlen helyzetben találta egy másik férfival. A lány igyekezett menteni magát, azonban két hét múlva kiderült, már fél éve viszonya volt a sráccal.

Noah hónapokig azon agyalt, hol rontotta el. Talán ott, hogy a lányt nem vitte el Párizsba, oda, ahova mindig is vágyott, vagy nem ment el vele abba a bárba, ahova régóta ácsingózott. Végül jó pár átvirrasztott éjszaka után rájött: Poppy túl fiatal, túl kíváncsi volt. Még élni akart, megtapasztalni mindazt, amit a korabeliek.

Noah feltápászkodott, és a konyhába indult, mialatt álmos mosoly kúszott az arcára. Végre elfogadta: Poppy nem ellene vétett, csupán élni akart, ugyanúgy, ahogy ő tette annak idején. Most viszont csak egy valamire vágyott: arra a személyre, aki valóban szerette őt.

Gondterhelten rogyott le a konyhaasztalhoz, és nyomta homlokát a hűvös asztallaphoz. Várt bármiféle megváltást vagy megkönnyebbülést, azonban az nem érkezett. Két világban élt, két nő között vergődve. A józan esze azt súgta, az álom sose lesz valóság, a mindennapok pedig bebizonyították, a valóság korántsem nyújt kielégítő boldogságot az álmokkal szemben.”